Jeges fürdő a Szárazpatak kanyonban

Január végi szombat, napok óta – 25°C körül mozog a hőmérséklet. Zsolt kollégám telefonál, mondván kellőképpen hideg van ahhoz, hogy nekivágjunk a Szárazpatak jégfallá fagyott vízesései megmászásának. A száraz patak kifejezés eléggé csalóka jelen esetben, mivel  az erdélyi Hagymás-hegységben található Fehér-mező vizenyős legelőiből fakadó patak egy csodálatos szépségű, több méter mély kőüstökkel tarkított, 30-40 méteres falakkal büszkélkedő kanyont hozott létre az elmúlt évezredek folyamán, amely csak az aszályos nyarak vége felé szokott valóban szárazzá válni.

Csikorgó hidegben indulunk Gyergyószentmiklósról, a gépkocsi jeges-párás ablakain át szemléljük a kékes fényekbe burkolózott hegyeket. Gondolatban újból átvizsgálom a hátizsákom tartalmát, remélve hogy minden szükséges felszerelés benne van. Bár mindig eldöntöm, hogy a következő alkalommal idejében és alaposabban fogok csomagolni, a mindennapi ügyes-bajos dolgok végül mindig villámpakoláshoz vezetnek, így csak a hosszas hegymászó rutin segít abban, hogy végül ne házipapucsban találjam magam egy jégfalon.

Délelőtt 10 óra körül érkezünk a Kis-Békás völgyében eldugott Háromkút településre. Hágóvasak, jégcsákányok, hegymászó sisakok, kötelek kerülnek elő a kocsi csomagtartójából. Jobbról fölöttünk a Fekete-Hagymás 1773 méteres csúcsa ragyog, balra a Nagy-Teleki ikercsúcsok fénylenek, közöttük pedig az innen jelentéktelennek tűnő Szárazpatak sziklakanyonja bújik meg.

Fagyos porhavon indulunk a főgerinc irányába, a csapat korlátlan mennyiségben ontja a válogatott poénokat. A szorosba érve, áthajló sziklafal alatt kitűnő reggeliző kőre akadunk, így működésbe léphet a közös terülj-terülj asztalkám. Bár minden földi jó van az étlapon, a  közeli sziklákon kószáló zergecsapat arra késztet, hogy mindent hagyva fényképezőgépet, videókamerát ragadjunk és görcsbe merevedett nyakkal pásztázzuk a fölöttünk lévő falakat.

A csalhatatlan kalóriabomba és házi kotyvasztású energiaital receptek kivesézése után tovább indulunk. Néhány száz méter megtétele után köldökig érő jégesés-kezdemények jelennek meg, majd a völgy vonala enyhén jobbra fordul, és hirtelen nincs tovább. Illetve van, de innen kezdve már a néhány méter széles kanyonban folytatódik az útvonal és 90°-os szöget zár be a völgytalppal.

Eddig volt a túra, kezdődhet a jégmászás. Közel 10 méter magas függőleges jégeséssel indul a hétvégi szórakozás. Tudom, hogy több mint 50 kisebb-nagyobb, szűk kanyonfalak közé szorult, fagyott jégesés fogja követni egymást, és már most próbálom gondolatban oly módon beosztani az erőmet, hogy az utolsó jégfal fölött található zárókövön is ki tudjak majd kapaszkodni.

Misi barátom indul elsőnek, elszántan mártja a jégcsákányokat a falba. Jól halad, bár néha kitörik a fogás-állás. A magunkkal hozott hegymászó kötél békésen pihen a Zsolt hátizsákján, szó sincs arról, hogy az elölmászó magával vigye. Mikor halkan rákérdezek, hogy esetleg nem kellene-e jégcsavarokat és kötélbiztosítást is használni, a székely hegymászó válasza menetrendszerűen érkezik: 10 méterről leesni nem egy említésre méltó eset, azon felül pedig a tisztességesen becsavart jégszeg legfennebb arra jó, hogy feltöltsük a kulacsainkat, mivel a patak vize kipisil rajta. A hajdani gyergyószentmiklósi – ma Magyarországon élő - hegymászó edző, Wild Ferenc frappáns válasza jut eszembe, mikor egy laikus megkérdezte tőle, mire való a kötél a hegymászásban. A tömör válasz ez volt: arra, hogy ne essünk akkorát, mint amilyent megérdemelnénk.

A jégfal felszíne üveg keménységű, de néhány centiméterrel a jégpáncél alatt az élő vízesés dübörög alá. A kellő lendülettel bevágott jégcsákány kifogástalanul „ül” a jégben, de egyetlen csapásnál sem lehet pontosan tudni mennyi az elég, mivel a jégréteg vastagsága méterenként változik. Ha túl óvatosra sikerül a csapás, a törékeny felszín üveggyöngyként pereg alá és kipattan a jégszerszám hegye, ha meg alaposan odavágunk, átlyukad a vékony réteg és szó szerint jéghideg vízsugár zúdul a nyakunkba.

Harmadiknak indulok, Zsolt is felment, a kötél továbbra is munkanélküli, de nála van. Mivel nyári körülmények között itt már a múlt század 70-es éveiben is „ kanyoningoztak” a helyi hegymászók ( bár akkor még nem tudták, hogy később így fogják hívni ezt a sportot), a falban hatalmas méretű rozsdás gyűrűsszegek  találhatók. Fiatal és nyughatatlan barátaimtól ezúttal ellentmondást nem tűrő hangon kérem a tisztességes biztosítást, mivel természetvédőként semmi kedvem néhány gyanútlan pisztrángot agyoncsapni az alattam lévő patakmederben.

A nagypapának kijáró elnéző mosoly kiséretében jön fentről a kötél, bekötöm magam és indulok. Hágóvas, jégcsákány kifogástalanul tart, élvezet a mászás, még akkor is, ha öregesen, a majdnem feszes biztosítókötél adta nyugalommal aprítok fölfelé.

Kevésbé meredek részek következnek, így a 4 tagú társaság - nyilván semmilyen biztosítás nélkül - egyféle örömmászásban szóródik szét a kanyonban. Az első kacagva cukkolja a hátullévőket, hogy mit kell annyit vacakolni ott, hol ő hátúszásban is feljött volna, a csapat hátul maradt tagjai  meg keresetlen szavakkal illetik az elölmászó stílusát, aki minden valamirevaló jégfelületet lefaragott elhaladtában.

Tovább haladunk, időnként összezsúfolódva, fotózva, filmezve két egymást követő jégfal között található befagyott kőüst tetején. Újabb függőleges, körülbelül 4 méter magas jégfal következik, viszont a jégréteg gyanúsan vékonynak tűnik és a lezúduló víz hangja is szokatlanul erős. Misi „lábujhegyen” feljut, viszont Zoli barátunk már léket üt a vékony jégfalba. A kizúduló víz elől menekülve, gyorsított eljárással fel is jut a következő kőüst tetejére, viszont sikerül mosdótál méretben beszakítania a tetejét.

A kanyon falai kevesebb, mint 2 méterre szűkűlnek, jobbról-balról tükörsimára csíszolt sziklafalak, fölöttem a betört felszínű kőüst, amelyben jégkoloncokkal vegyes víz kavarog és hullámokban zuhog szembe az előttem álló jégfalon. Üggyel-bajjal fölmászok, itt viszont a két jégcsákány nemcsak fölöslegessé, hanem egyenesen akadályozó tényezővé válik. Elengedem őket, csak a csuklóhevederektől fogva csüngnek a csuklómon. Felnyúlok, és mint jeges vízzel telt fürdőkád szélébe, könyökhajlatig kapaszkodom meg a kőüst peremében. Bár kiméletlenül hideg, ez az egyetlen módja, hogy átjussak ezen az akadályon.

Fönn vagyok, de nincs hol megállnom, még kevésbé, hol tovább haladnom. A falak mentén megmaradt jéggallér mentén próbálok előre óvakodni, a hágóvasak frontális fogai csikorogva kapaszkodnak, a jégcsákányokat pedig dry-tooling technikával a sziklába akasztva próbálom tartani az egyensúlyomat. A hideg rohangál a hátamon egy esetleges hanyatesés gondolatától, amely egy jéghideg fürdővel kecsegtet.

A kesztyűim - bár alaposan kicsavartam őket – természtesen pillanatokon belül csonttá fagynak, akárcsak könyökig a gore-tex kabátom ujjai. Mondják a kollégák, hogy óvatosan mozogjak, mivel ha letörik a kabátujj, úgy fogok kinézni, mint egy vadnyugati távirdász 1870-ben. Ezt az ajánlatot persze nem lehet komolyan venni, mivel ebből a kanyonból nem lehet csak úgy kisétálni, tehát megfagyva vagy sem, nincs más hátra mint előre.

A következő részek ismét örömmászást jelentenek, bár a kesztyűim végérvényesen összefagynak a jégcsákányokkal, így egyféle kalózkapitánynak tűnök, akinek a keze nem kampóban, hanem jégcsákányban végződik.

Alaposan elfáradva, jégpáncélban érkezek meg az utolsó próbatétel elé. Barátaim is többé-kevésbé eljegesedett állapotban vannak, viszont a jókedv töretlen. A korábbról ismert zárókő fölött egy termetes farönk van beszorulva. Feltevődik a kérdés, hogy ha úgy mászunk ki, hogy a nedves, fagyott tönkbe vágjuk a jégcsákányokat, az dry-tooling vagy wet-toolingnak számít. Az többségi vélemény az, hogy a francot nem érdekli, csak fönn legyünk.

Szerre fölküzdjük magunkat, jöhet  – ha nem is a csúcs – de legalább a kanyonvégi fotó. Misi  be is áll fotósnak, de hátulról zavaró csörtetés hallatszik. Termetes medve rohan át a hátánál, éppen abba az irányba, amerre vissza szeretnénk térni a gépkocsihoz. Megállapítjuk, hogy ha ennyire sietős neki, biztosan nem azért jött, hogy beálljon a csoportképbe, így elkattan a fotó, és enyhén medve-módosított útvonalon elindulunk a Kis-Békás völgyében hagyott járművünk felé.

A cikk az Over Magazin 2012/1. számában olvasható.

Túraléccel és huskyfogattal a Kelemen-havasokban

Történelmi képek, legendák formálják a Kelemen-havasok népszerűségét, igen nagy sikerrel. A hely hangulata méltán épít a büszke magasságokra, a megközelíthetetlenséget sugárzó sziklaalakzatokra, az egyenletesen, hosszú kilométereken emelkedő útvonalakra.

A Kelemen-havasok a Keleti-Kárpátok belső ívében alakult ki, közel 2000 négyzetkilométeren terül el, több csúcsa is meghaladja a 2000 métert, ezért nem véletlen a „Kárpátok hegyóriásai” megnevezés. A havasok vonulatának hosszúsága közel 55 km, míg szélessége 30 km és 24 000 hektár területet foglal magába. A száraz számok mögött azonban nagyon sok szép hely lapul meg, aki egyszer is arra jár, azonnal beleszeret az 1750 méteres magasságon, a Rekettyés csúcs tövében található, a havasok gyöngyszemeként emlegetett Jézer-tóba, amely a következőkben leírt sítúránk célpontja is.

Túraútvonalunk a Maroshévíztől Borszék irányába haladó műút 9-es kilométerénél, a Kastély ( La Monument) elnevezésű helynél kezdődik. A főútról balra térve, a Lomás patak mentén haladó földúton indulunk el, itt még lehetőség szerint gépjárművel, mivel egyrészt túl hosszú a tóig vezető út egyetlen téli nap időtartamához mérten, másrészt az alsó részeken télen is gyakran találkozhatunk erdőkitermelő traktorokkal, rönkszállító teherautókkal.

Igencsak vegyes társaságunk február közepén vágott neki a túrának. Olyannyira vegyes, hogy volt ott magyarországi székely, Erdélybe telepedett bakonyi, Németországba szakadt hazánkfia, Aconcaguat, McKinleyt megjárt profi hegymászó, szabadnapos hegyimentő és életében előszőr túralécet öltő kezdő is. Na és egy tucat rendkívül türelmetlen husky, összezsúfolva egy VW Transporter ketrecekkel teletömött rakterében.

Eleinte sima sítúrának indult a hétvégi kiruccanás, de a sorozatos körtelefonok révén egy számunkra is rendhagyó vállalkozás kerekedett ki belőle. Mivel volt aki nem tudott sízni, és nem is ott és akkor akart megtanulni, ezért a kutyaszánozást választotta. Mi, a többiek, azon a nézeten voltunk, hogy nem gond, ha a kutyafogat ér hamarabb a táborhelyre, legalább időben sátrat vernek a kollégák, és a csomagok egy részét is könnyeben oda lehet juttatni.

A járműveket a Büdös-mezeje eltérőjénél parkoltuk le ( a büdös itt a vulkáni hegység kénkipárolgására vonatkozik), majd nekiláttunk a korántsem egyszerű pakolásnak, illetve a kutyák szánok elé fogásának. Ez ugyan bábeli zűrzavar benyomását kelthette az avatatlan szemlélőben, a látszat azonban ezúttal is csalt. Mivel a sítúra csapat hamarabb menetkész állapotba került mint a kutyaszán fogat, a részletenként indulás mellett döntöttünk, mondván, a kutyák legtöbb 2 km után beérnek bennünket, így hát jó iramban vágtunk neki a téli körülmények között kb 4-5 órás útnak.

Az első 1 km során több, az úton keresztül dőlt hatalmas fenyőfán kapaszkodtunk át, nem gondolva, hogy ezek majd döntő módon fogják befolyásolni a túra kimenetelét. A hóréteg vastagsága már itt elérte az 1,5 – 2 métert, amelybe egy korábbi patakáradás mély, kanyonszerű árkokat vájt. A túralécekkel nem volt nehéz átjutni rajtuk, viszont mint később kiderült, a kutyaszán fogat számára már áthághatatlan akadályt jelentett.

A csapat kifogástalan tempóban haladt a hófödte fenyők között, egyedül én lógtam ki kissé a sorból, mivel a korábban tönkrement fókabőröket nem sikerült időben pótólni, így helyenként kettőt előre, négyet hátra koreográfia szerint küzdöttem fel magam a meredekebb részeken. Az így elpazarolt erő később komoly fáradtsághoz is vezetett, mire egyik sokat látott hegymászó társam meg is jegyezte, úgy tűnik megöregedtem, mivel máskor sokkal jobban bírtam a tempót. Mikor megmutattam neki, hogy mindvégig fókabőrök nélkül jöttem, sebtében két tartalék párt rántott elő a hátizsákjából. Igaz, ekkor már a kráterperem felső szélén jártunk, fél óra járóföldre a Jezer-tavi táborhelytől, gyakorlatilag lapos terepen.

Bár sűrűn tekintgettünk hátrafelé, és időnként a csaholást is hallani véltük, a huskyfogat csak nem akart feltűnni. Térerő hiányában a telefonos konzultáció sem működött, így hát mindenféle egyéni magyarázat született arra nézve, hogy hová tűnhet ennyi kutya ennyi emberrel.

A Jézer-tavi táborhelyhez már kevéssel sötétedés után érkeztünk. Alapos hótaposás, sátorhúzás, majd kiadós vacsora következett, némi szilvapálinka kóstolással egybevetve. Pihenőre térés előtt sokáig folyt a beszélgetés a sátrak ponyváján keresztül, és a fő téma természetesen az eltűnt kutyafogat, valamint a Kelemen-havasokban feltételezett újabb Bermuda háromszög volt.

Reggel viszonylag borús, felhős időre ébredtünk, de az időjárás hamarosan javulni kezdett, így 10 óra tájékán már ragyogó napsütésben kapaszkodott a társaság a Rekettyés-csúcs közelében található meteoállomás felé. Itt érdemes megjegyezni, hogy azok számára, akik nem szívesen vállalják a havon-jégen sátrazás viszontagságait, lehetőség van a meteo háznál alvásra is, szerénynek mondható díj ellenében. Aki meg nem csak egy 2 napos hétvégén próbálkozik a Kelemen-havasok egy részének bejárásával, az említett bázison éjszakázva, egy plusz nap alatt megmászhatja a 2100 m magas Pietrosz ( Nagy-Köves) -csúcsot is, igaz, a Negoi-nyereg utáni kapaszkodóhoz már nem a túraléc, hanem sokkal inkább a hágóvas-jégcsákány páros ajánlott.

A meteoházhoz felérve, rövid pihenő után következhetett az önfeledt száguldás vissza a táborhely felé. Ki-ki legjobb tudása szerint vágott neki a mérsékelten meredek ereszkedőnek. Volt ki gyönyörű ívekben haladt lefelé, és volt, ki már a második kanyar után telibe talált egy hó alatt alattomosan megbúvó törpenyőt. Az ív ezúttal is gyönyörű volt, viszont a függőleges tartományban helyezkedett el és mélyen a hó alatt végződött.

Végül mindenki teljes testi épségben érkezett vissza a táborhelyre. Gyors sátorbontás, pakolást követően jöhetett a majdnem másfél órás ereszkedés a völgyben hagyott gépkocsik irányába, igaz, az önfeledt lesiklás hangulatát alaposan beárnyékolta a kutyástól közel 24 órája „eltűnt” kollégák sorsa fölött érzett aggodalom.

Délután 3 óra körül érkeztünk meg a rögtönzött parkolóba. A huskyfogatot itt sem leltük, viszont a hevenyészett nyomolvasást követően minden kétséget kizáróan megállapítottuk, hogy a kidőlt fákon ugyan átjutottak, de a patak által kimosott hókanyonok már megfordulásra késztették őket. Nem sokkal később megoldódott a rejtély, miután épségben és teljes létszámban jelent meg kutya és ember, persze teljesen más irányból, mint ahonnan az várható lett volna. Kiderült, hogy miután a vízmosások miatt nem tudtak bennünket követni, visszatértek és a kitűnően járható Lomás patak völgyét követték majdnem annak a főgerinc alatt található forrásáig, ahol saját bevallásuk szerint életük legszebb havas-sátras-tábortüzes éjszakáját töltötték el a patakparton.

A cikk az Over Magazin 2011/4. számában jelent meg.

Sítúrázás a Hagymás gerincén

A Hagymás-hegység a Keleti-Kárpátok egyik legismertebb és talán a leglátogatottabb tája. Sziklás bércei távolról magukra irányítják az arra járók figyelmét, ezért nevezik Csíki Alpoknak is. A Terkőtől a Vithavasig terjed, magába foglalva a Békás-szorost is. Összhosszúsága 70 km, szélessége 10-15 km. Nyugaton az Olt mély völgye, keleten a Kis Békás völgye határolja.

Gyönyörű január végi napsütésben érkeztünk meg sítúránk kiinduló pontjára, a Balánbánya melletti Gálkútra, igaz, a pakolás és utazás miatt kissé megkésve, mivel a közeli Csíkszentdomokoson már éppen delet harangoztak. A frissen hullott hó vakítóan ragyogott a fölénk tornyosuló hegygerincen, az erdei úton, amerre túránk is vezetett, szánnyomok mutatták, hogy mások is kedvet kaptak a téli csatangolásra. Aznapi túratervünkben a Terkő-nyereg, majd onnan az Egyeskő-menedékház elérése szerepelt, másnap pedig a főgerinc északi részének a bejárása, egészen a Pongrác-tetőig.

Svájci barátaink már előre kikötötték, hogy olyan helyre szervezzük a sítúrát, ahol nem botlunk lépten-nyomon sífelvonóba, autóútba vagy panzióba, és most elégedetten vették tudomásul, hogy néhány behavazott pásztorkunyhón kívül semmilyen emberi építmény nem töri meg a természet harmóniáját.

A gyakori és hosszas fotószünetek ellenére kevesebb mint 2 óra alatt érkeztünk a Terkő-nyeregbe, amely a földrajzi határt jelenti a Hagymás-hegység és a Csíki-havasok között.

Az ide vezető úton nincs turistajelzés, innen az Egyeskő irányába a fehér alapon függőleges piros sávot kell követni. Vagy inkább kellene, mivel egészen az Öcsém-tetőig csak köveken tűnik fel a jelzés, ezek meg ilyenkor vastagon be vannak havazva. Sebaj, erre való a terepismeret, bár ha köd vagy felhő telepszik a hegygerincre – amint azt a későbbiekben meglátjuk - a legjobb terepismeret mellett is nehéz tájékozódni a nagy kiterjedésű havasi legelőkön.

Kitűnő hóviszonyok között másztunk fel a Terkő szikláinak kilátóhelyéig, majd kisebb erdőfoltokkal tarkított havasi legelőket keresztezve, folyamatosan emelkedve közeledtünk az Öcsém-tető 1707 méter magas csúcsa felé. Rövid a téli nappal, így minden igyekezetünk ellenére már szürkületben értünk a csúcsra, ahol még épp megpillantottuk a Hargita havas gerince mögé lebukó napot.

Innen már többnyire lefele tart az útvonal, átvágtunk a Lósósdis-nyakon és meredeken ereszkedni kezdtünk a Pásztorkő irányába. Időnként felhők takarták el a már nem messze lévő Egyeskő szikláit, és a havazás is megindult. A sűrű fenyves között jégrétegre akadtunk a felszíni friss hó alatt, így az addigi gondtalan sítúrázás lényegesen bonyolultabbá vált. Már teljesen sötétben, fejlámpáink fényénél érkeztünk az Egyeskő-nyeregbe. Vastag, földig érő felhőtakaró lepte be a környéket, a havazás egyre sűrűbb lett, így a látótávolság 3-4 méterre csökkent.

Mivel semmilyen tájékozódási pontot nem találtam, érzés szerint indultam előre, mondván a svájci kollégáknak, hogy égő fejlámpákkal maradjanak helyben, míg én előre megyek és becserkészem a turistaházhoz vezető utat. Hamarosan rá is találtam a puszta túloldalán az ösvény folytatására, de amikor a saját nyomaimon visszamentem oda, ahol a csapatnak lennie kellett volna, ott már senki sem volt. Alaposan körüljártam a helyet, majd arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg elunták a várakozást és – bár egyáltalán nem ismerték a terepet -  vaktában megindultak valamelyik kerülő úton a turistaház felé. A házban viszont csak a gondnokot és a feleségét találtam, a svájci kollégáknak nyoma sem volt.

Mivel képtelenségnek tartottam, hogy alig 300 méterre a turistaháztól nyomtalanul eltűnjön egy négytagú csapat, visszamentem a „tett színhelyére” és újra kezdtem a keresést. Kevés idő múlva egy lámpa halvány fényére lettem figyelmes a kavargó hóesésben. Odaérve kiderült, hogy a társaság egy bemélyedésben keresett menedéket a metsző szél elől, és előttem ismeretlen takarékossági okokból a fejlámpáikat is kioltották.  

A fejmosásra már a jól fűtött menedékházban, egy pohárka „snapsz” mellett került sor, ahol eléggé keresetlen szavakkal magyaráztam meg a csapatnak, hogy ugyan elhiszem, hogy Svájc a takarékos és ésszerű energiafelhasználásnak is köszönheti kifogástalan gazdasági helyzetét, de ettől még magashegységben, éjszakai hóviharban ne oltsák ki a lámpáikat, főleg ha valaki ekközben meg is kell találja őket.

Az éjszaka kellemesen telt a 2010 folyamán teljesen újjáépített turistaházban. Kiadós reggeli után szép időben, jó kedvvel vágtunk neki a sítúra hátralevő részének. Előbb a Kurmatura-nyeregbe ereszkedtünk le, majd a Bárány-nyak felé vezető emelkedő csalt izzadságcseppeket a homlokokra. Gyorsan teltek a fényképezőgépek memóriakártyái is, mivel kitűnő kilátásban volt részünk a Kis-Békás völgyén túl elterülő Tarkő felé, akárcsak a tőlünk déli irányban elhelyezkedő Csíki-havasok felé is.

A Nagyhagymás-csúcs keleti oldalára érve rövid kitérőt tettünk az 1792 méteres főcsúcsra. A lábunk alatt az itt születő Olt völgye terült el, jobbra tőlünk a Fehér-mező, a Patkókő, a Cofránka, valamint a Békási-szoros sziklavilága volt látható, előttünk távolabb a Hargita vonulata kéklett. Körbetekintve látható volt a Csalhó, a Kelemen-havasok, a Radnai-havasok, a Fogarasi-havasok, a Bucsecs és a Királykő is.

Visszatekintve, páratlan kilátás nyílt az Egyeskőre és az Öcsém szikláira, valamint a Csíki-medencére, egészen a Szent-Anna-tavat rejtő Csomád kúpjáig. Svájci barátaink meg sem próbáltak valamilyen párhúzamot vonni az itteni táj és az Alpok között, hanem egyszerűen élvezték a háborítatlan természet nyújtotta látványt és már a jövő évi erdélyi túrájukat tervezgették.

Gyors ereszkedés következett a kitűnő minőségű porhavon a Fehér-mező irányába, majd egy úgyszintén gyors falatozás a nemrégiben épített hegyi menedékben. Vendégeink igencsak dicsérték a székely kisüzem által gyártott sajtot, mondván, ilyent már Svájcban nem lehet kapni. Hm, gondoltam, ezt született svájciak szájából hallani nem kis dolog, de amúgy is komoly kételyeim vannak a modern élelmiszeripar termékeit illetően. Viszont fenntartom, hogy sajtot tejből is lehet készíteni.

A Fehér-mezőtől a Pográc-tetőig eszményi sítúraterepen lehet haladni, jó kilátással, enyhe emelkedőkkel-ereszkedőkkel tarkítva, bízvást ajánlható kezdő túrasízők számára is. Rendre elhaladtunk a Patkókő, a Cofránka sziklatűi, majd a Lóhavas csúcsa alatt, majd kb. 2 km-es ereszkedővel érkeztünk meg a Gyergyószentmiklóst Gyilkostóval összekötő műút legmagasabb pontjára, az 1255 m magas Pongrác-tetőre. Aki innen még folytatni szeretné a Hagymás-hegység gerinctúráját, másnap friss erővel indulhat az 1609 m magas Vithavas irányába, majd innen tovább Hágótő, esetleg a hajdani határtelepülés, Gyergyótölgyes felé. Igaz, a főgerinc további részén éjszakára már csak saját sátrára, esetleg jobb-rosszabb állapotú pásztorszállásra számíthat, mivel a hegység ezen részén egyetlen turistaház sincs.

Erdély: Hargita gerinc túra – kék túraútvonal

2011 augusztus 1-6.

Útvonal:

Vonat: Budapest – Gyergyószentmiklós

Autó: Gyergyószentmiklós – Libán-tető

Gyalog :

1.nap:    Libán-tető - Osztoros csapása (I. áfonyás) – Gőzős-tető –Fertő-tető –Fertő-nyereg (15 km)

2.nap:   Fertő-nyereg – Bánya-tető – Madarasi Hargita – Súgó Vendégház – Hágó – Heveder – Hargitafürdő kaolin ülepítő  (23 km)

3.nap:   Hargitafürdő – Borhegyese – Tolvajos –tető – Karós-puszta – Tekerő pusztája – Hirtelen-puszta –Lucs-tőzegláp  -Szentimrei Büdösfürdő  ( 16 km)

4.nap:   Büdösfürdő – Bakratás-tető – Hosszú-hágó – Kakkuk-hegy – Mitács-hegy – Jáhoros-puszta – Nagy-Piliske – Bányász-patak – Tusnádfürdő ( 18 km)

Vonat:   Tusnádfürdő – Gyergyószentmiklós, Gyergyó – Budapest

Résztvevők:

Profi hegymászók:

·         István: meglátott minket és mindenre felkészült. Átszervezte a csapatot, készenlétbe állította a földi és légi hegyi mentőket, vetett néhány keresztet és jött. A székelyek szűkszavú emberek, belőle is csak apránként lehetett kihúzni infókat, de a túra végére minden fontos dolgot megtudtunk.

·         Betti: háziasszonyunk, három napig jólelkű kíváncsisággal szemlélte csapatunkat, aztán Ő is csicsergő lett

Amatőr túrázók:

·         Orsi: aki megtalálta valódi ÉN-jét a Hargitán (és az áfonya bokrokban), eufórikus hangulata még a dió nagyságú vízhólyagoktól sem szállt el/le.

·         Enikő:  a krónikás – minden elismerésünk a nyakában lógó fotoapparát miatt, és hálás köszönet  a csodálatos képekért. Mind e mellett, meg akarta dönteni a fittness világrekordot, ezért a legnehezebb és a legmagasabb hátizsákot cipelte 4 napig.

·         Anikó: az első bálozó, aki csak hitte, hogy tudja mire vállalkozik, de kitartása és hihetetlen akarása a legkeményebb fájdalmakon is átlendítette.

·         Ági: jó magam, aki e színes társaságban osztotta az észt és a leukoplasztot, és ragasztgatta a talpakat és sarkakat, és bátor is voltam, mert ki mertem bújni éjszaka, hogy a medvét elkergessem. Szerencsére medve nem volt!

Élménybeszámoló tömören:

HARGITA

Vártam, hogy megszólítasz,

Suttogod évezredes titkodat,

Kerestem a fenyvesek mögött

Bölcs Mindent-tudódat.

Talán gyorsak voltak a léptek,

A városi lélek-szmog lassan oldódott,

Mert látni csak színes ruhád tudtam,

Suttogásod belém nem hatolt.

De oltottad a vágyat,

Hogy visszatérjek újra,

És minden gondolatom

Tisztaságod szívja.

Élménybeszámoló részletesen:

Előre jelzés esőt ígért, de mi úgy éreztük, hogy mindenre fel vagyunk készülve. Mint a városból kiszabadult gyermekek vetettük magunkat az áfonya bokrokra és szamócára, ami lilára színezte kezünket-szánkat.  Vicces volt és rém randa.

Alig hagytuk el Libán-tetőt, forráshoz értünk. Mi, akik már a palackos vízben sem bízunk, minden félelmünket félre dobra meregettük kulacsunkat a vályúba. Borvizet ittunk. Kellemesen szénsavas, kicsit vasas, és nagyon friss. Vulkanikus hegyvonulat ajándéka Hargitán, hogy lépten, nyomon borvíz források fakadnak.

Elvarázsolódtunk a levegő tisztaságától, a fenyves méltóságától. És élveztük szabadságunkat, hogy elég bátrak voltunk útra kelni, és egy rövid időre magunk mögött hagyni a civilizációt, a mindennapi kötelességeket és a felelősséget (négyen összesen 13 gyermeket).

Míg csodáltuk az égbe meredő fenyőket elkezdett esni, és hamar rájöttünk, hogy nem a fentről jövő csapadék a gond, hanem a térdig érő fű. Estére, mindenkinek tocsogott a bakancsa a víztől. Néha elállt, így értünk Fertő-nyeregbe, ahol a pillanatnyi szünetet kihasználva sátra állítottunk, és megpróbáltunk lehető legszárazabb fát gyűjteni. István vizes fával is tud tüzet rakni! Sőt, még zuhogó esőben is tud húst sütni, ízletest, olyat, amit az ázott ember álmodni sem mer.

Indulás előtt rémisztgettek minket a Hargitán kószáló medvékkel, akik alig várják, hogy vénasszonyok (magamra értem) rágós húsán lakmározzanak. Hiába próbáltunk a legbiztosabb forrásból információt szerezni, István nem tartott előadást medve-kérdésből. Még ott fent sem, mikor elereszkedett a sötétség és a dupla falú sátor volt az egyetlen mentsvár. 4 nap alatt sikerült szűkszavú székely vezetőnktől megtudni, hogy:

·         MEDVÉK VANNAK

·         medvék kerülik az embert, nem szeretik a lármás fajtánkat

·         túlszaporodtak, és nem találnak elég táplálékot a hegyekben

·         remek a szaglásuk, a becsomagolt ennivalót is megérzik messziről, ha szagot fogtak, akkor a sátorba is benyúlnak az élelemért

·         de könnyebb nekik a falvakban kukázni, ahol a kerített szeméttárolók ajtaját ügyesen nyitogatják

·         sátrazáskor füstöt kell életben tartani, ami elnyomja az ételszagot

·         ha tudod légmentes dobozba vagy zacskóba csomagolj

·         az élelmet soha ne a fejedhez tedd a sátorban, a lábadnál jobb helyen van

·         ha arra ébredsz, hogy valaki fújtat odakinn, reméld, hogy csak kíváncsi fürkészés folyik és sikerült átverni a medvét, és az csalódottan odébb áll

·         ha elkezd kotorászni – elb… a csomagolást! És akkor mindnet bele: dudálj!(bocsi, nem a városban vagyunk) üvölts, kiabálj, zajong, verd a szomszédod, kapcsold fel az összes fejlámát, hátha ufónak néz, és eszét veszve menekülni kezd.

Én hasonló képen tettem hajnali 3-kor, amikor szent meggyőződésünk volt Anikóval, hogy medve rángatja a kajás tasakot. Anikót ugyan nem püföltem lilára, de három fejlámpával kirontottam a sátorból – medve nem volt se itt – se ott. Viszont sikerült Istvánt felvernünk édesded álmából, aminek az lett a következménye, hogy a következő sátor helyeket medve biztos területeken ácsoltuk. Népes medve sereg ellenére a 4 napos túránk alatt csak medve nyomokat és medve ürüléket láttunk. Bevallom, beértük ennyivel!

Isten kegyelméből másnap verőfényes napsütésre ébredtünk. Ami ruhánk még este nem ázott el, az most kondenzvízben úszott a sátor közepén. Így kerültek a gumipókok a fenyőfa ágaira és lógott gatya, pulcsi, zokni a napsütésben.  Két nadrág már csak az útjelző táblán talált helyet magának, és csak reméljük, hogy a két túrakerékpárost nem azért láttuk újra meg újra félóránként, mert a gatya takarta a helyes irányt?!

Kicsavargattuk a maradék vizet a bakancsokból. Megállapítottuk, hogy az olcsóbb baki gyorsabban szárad, sajnos a bőrbakancsok még másnap is vizesek voltak. Még egy-két jó tanács kezdőknek: eső ellen köpönyeg, lábzsák és gyorsan száradó bakancs. Napsütésre kalap és min. 50 faktoros krém. A zsákod legyen csípőre ültethető, és eszedbe ne jusson 3 kilósnál nehezebb sátrat cipelni. Bot kell, főleg a lápos részeken, de azt ott az igazi faragni. Szalonna és pálinka, kötelező.

Reggeli tűz mellett ki a kávét-teát készítgette, ki a talpbetéteket forgatta roston, ki a sátorban aludta ki éjszakai rémálmait. Ücsörögtem a farönkön, békés volt minden, tiszta és egyszerű, ami bennem félelem volt, az a párával együtt ott eloszlott. Minden lelassult. A felhők is lassan kúsztak az égen, a táj is lassan ébredt. Orsival lesétáltunk a forráshoz, megtöltöttük a kulacsokat, közben eszegettük az áfonyát, a szamócát. Mesebelien igaz volt!

 Vezetőink reggelihez láttak: kenyér, szalonna, hagyma, még az esti sült hús is terítékre került. Én zavartan kotorásztam zsákomban és úgy éreztem, hogy a reggelire szánt müzli szeletem ebben a térben és időben szörnyen nevetséges. Minden porcikám energia után kiáltott, és egy pillanat alatt átértékeltem vércsoport szerinti diétámat, mert éreztem, hogy a túléléshez az kevés. Így került minden reggel parázsra a szalonna és a vargánya, amit Orsi gyűjtögetett nap mint nap. Házi kenyeret és lila hagymát is szereztünk. Együtt fantasztikus volt.

Miután kiszárítottuk a sátrakat, összecsomagoltunk és kezdetét vette egy hosszú nap: 23 kilométer állt előttünk. Elindultunk meghódítani a Madarasi Hargitát, és onnan még annyi Hargitafürdőre. Bánya-tetőre menet a fenyőerdő felfele ritkult, és a földet áfonya szőnyeg borított, a nap besütött és a fák lábát puha moha fedte. Szinte látni lehetett a sok kis erdei manót, akik a dombocskák mögül leselkednek.  Aztán elértük az „ezüst erdőt”. A fenyőfákat ezüstszínű zuzmó lepte be, elpusztítva ezzel a fákat. Eszünkbe jutott a népmese a királylányok és az öreg bakáról.

Madarasi Hargitára felérve elfogyott az erőnk, és úgy döntöttünk, hogy a Súgó Fogadó vendégszeretetét kihasználjuk. A babaleves is tud vérré válni, mert a csapat új erőre kapott és „felszaladtunk” a hágóra, hogy onnan kémleljük a messzeségbe honnan indultunk reggel, és ahova igyekszünk estére. Ezeket a távolságokat a városi csőlátásom fel sem tudta fogni. Hitetlenkedve kémleltem a távolt, mert már délután volt, és még 12 kilométer előttünk.

Néhány pásztorkutya megdobta az adrenalin szintünket, és újra felvettük a ritmust: Enikő fényképezte a virágokat, Orsi szedegette a gombákat, Anikó megpróbált térdhajlítás nélkül áfonyát szedni, én meg medve nyomok után kutattam. Végre megleltük az első medve lábnyomot, pici bocsé volt, nagyobb medve is járt vele, de az is még fiatal lehetett. Nyugtalan és fáradt volt mindenki, és még csak eztán jött a nap fénypontja. Le kellett ereszkednünk a gerincről a völgybe, és ezt az ösvényt a víz kimosta, lábunk kavicsokon és köveken botladozott. Ettől kezdve több leejtőt nem kívántunk! Este volt mire a faluba értünk. Kifutott a vér a lábunkból, a hátizsákok mázsásnak tűntek. Felvertük a sátrakat és kinyúlva vártuk a vacsorát. Betti fantasztikus gombapaprikása álomszerű volt aznap este.

Harmad nap a sátorból kikukucskálva megdöbbentő látvány fogadott. Patak túlpartja egy hajdani kaolin bánya ülepítője volt, ami mára holdbéli tájnak tetszett. Hófehér vízmosta dombok és árkok szövevénye az egész völgyet beterítette. Izgalmas volt, így gyorsan fel is kapaszkodtam, hogy a reggelt ott köszöntsem. A patak ezen oldalán zöldellő virágos réten álltak a sátrak, mögöttünk fenyves, a tó túlpartján Hargitafürdő. Ekkorra már nomád életmódunk megérlelt egy kiadós fürdést, de a tó bármilyen csábító is volt, nem volt alkalmas pancsolásra. Így beértük a kulacsok víztartalékaival és fényesre suvickoltuk magunkat a törlőkendőkkel.  Reggeli, csomagolás, vízhólyagkezelés után nekivágtunk a „laza” napnak, csak 16 kilométer volt kitűzve, és nem gondoltuk, hogy ez lesz a legnehezebb. Pedig lefele indultunk Tolvajos-tetőnek, ott még egy kiadósat pihentünk is, míg István felderítette a nyájat, és kerülő utat keresett a kutyák miatt. De Tekerő pusztáján összetűzésbe keveredtünk a pásztorkutyákkal, és botokkal, kővel, némi szalonna darabokkal és persze paprika sprayjel menekítettük gatyaszárunkat. Nem gondoltuk volna, hogy nem a sötét fenyvesek mélyén dörmögő medvétől kell félni, hanem a napfényes réteken legelésző nyájőrző kutyáktól. És a túra alatt ezt is megtanultuk:

·         KUTYÁK VANNAK

·         embert látnak, támadnak

·         gazdájuk nem feltétlen magyar juhász, és nem mind hívja vissza a kutyáit

·         mint turista, egy középkori horrorfilm önkéntes szereplője lehetsz

·         túlélést csak bottal és kővel remélhetsz

·         paprika spray jól jöhet, bár erős szélben hatástalan fegyver

Így aztán gyakran emlegettük azokat a regényeket, amiben a pásztor vendégszerető, jólelkű atyafi, és sajttal, puliszkával kínálja a vándort. Cserébe fütyülős pálinkát és a világ híreit kapja… István látva, hogy ez minket mennyire csalódottá tesz, másnap reggel bográcsban főtt, brindzás puliszkával ébresztett. Szóhoz sem jutottunk, úgy faltuk.

Haladtunk (inkább vánszorogtunk) Szentimrei Büdösfürdő felé.  Gyönyörű réteken át, medvék nyomában. A frissen felforgatott kövek, kisebb sziklák mind azt bizonyították, hogy előttünk medve csemegézett ott. Lucs-tőzegláp mellett kavicsos útra értünk, innen már nem volt messze a falu, csak 3 km-t kellet volna kapaszkodón haladni. De kedvünket szegte az úton száguldozó autók pora, amitől percekig csak fulladoztunk.  Mivel más út nem vezetett fel, így lestoppoltunk egy sódert szállító teherautót. A sofőr végtelenül kedves volt, szabadkozott, hogy a fülkében már nincs hely, népes családja ücsörgött benne, de nekünk nagyon jó volt fent a platón is. Felértünk a faluba, és szerettük volna megköszönni a fuvart, de megmentőnk nem fogadott el pénzt. Sőt, útravalónak odaadta a lent töltött borvizes palackját is. Okos szemű kisfiát kenyereztük le egy kis édességgel, amitől teljesen zavarba jöttek. István táborhely után nézett, mi addig vegyültünk: beszélgettem Mariska nénivel, aki éppen akkor tért vissza tehénkéjével az erdőből, még a tehén szája is lila volt a sok áfonyától. Hívott minket az utcájukba sátrat verni, ahol szépen lekaszálta a szomszédja a füvet. Szerintem azóta csalódottan emleget minket, mert mi lent a „mofetta” fele táboroztunk le.  Csinos kis tisztás volt, tűzrakóval, körülötte padokkal, hegy felöl fenyők, lejjebb faházak. Nomád sátrazás luxus körülményekkel! És ehhez wellness szolgáltatás is járt: kis erdei ösvényen, a patakon átkelve gyógyító gázfürdőbe ülhettünk. Az itt feltörő kénes gáz gyógyítja az ízületeket, a köszvényt, a reumát. Mintha nekünk találták volna ki! Bele is vetettük magunkat bokáig, mert ez csak addig ér, de a helyiek szerint ez is rendkívül hatásos. Felvillanyozott, hogy kedves emberekre leltünk. A mofettában tízen ücsörögtek elfoglalva az összes helyet, és látszólag örökre odaaszalódva. Bevetettem minden leleményességemet, megegyeztem a nénikékkel, hogy ők a fiatal-asszonyok, mi pedig a vén-banyák, és ezen olyan jól mulattak, hogy rögvest helyet kaptunk a „tömegben”. Anikó lemaradt a show-ról, mert ő az alvás kúrát választotta kristály tiszta levegővel. Elhatároztuk, hogy lecipeljük vacsora előtt, így fejlámpákkal keltünk újra útra a fiatalító gázforráshoz. Izgalmas volt! Egy teremtett lélek sem botorkált már a házak között, és a mofetta minden helye a mienk volt. Buli volt!

Utolsó reggel korábban ébredtem, mint a többiek, és leosontam a mofettába. Jó volt ülni a házikóban egyedül, friss volt a levegő, szinte már hideg, lábamat melegítette a gáz. Ezek a pillanatok azok, amiket szeretnék megőrizni és megosztani szeretteimmel. Úgy éreztem, hogy ott minden kerek.

Reggeli puliszka mindenkinek erőt adott, és kedvet csinált, hogy talpra álljon és elgyalogoljon Tusnádfürdőig. Már rutinosan éreztük az óra múlását, és a megérdemelt pihenők 5-10 percét kihasználtuk: sütkéreztünk, hemperegtünk a fűben, szalonnáztunk, pénzt szárítottunk. Olyan mezőkön haladtunk át, ahol a magányosan álldogáló óriás fenyők közül néhány kidőlve, levedlett levéllel és hánccsal nyújtogatta ágait. Némelyik olyan volt, mint egy dinoszaurusz csontváz hatalmas bordákkal. Tusnád fele közeledve a mezők egyre tágasabbak lettek, megjelentek a lombos fák, a több száz éves bükkök, elértük Mitács-pusztát, és megelevenedtek Wass Albert regényei.  Itt már kevesebb volt a forrás, és a nagy melegben gyorsan apadt vízkészletünk. Nehezítette a helyzetet, hogy Jáhoros-pusztánál nyájat láttunk, ezért kerülőt tettünk. Úgy gondoltuk, hogy Nagy-Piliske oldalában a vadászháznál forrást lelünk, de a terepjárók eltaposták a forrást. A remélt forráshoz menet kiöntöttem Anikó kulacsából a felmelegedett vizet, még jól ki is ráztam, hogy nehogy egy csepp is maradjon benne, így a hátralévő néhány órára nem maradt vizünk. Négy napos túránk végéhez közeledtünk, de még előttünk volt a leereszkedés. A vadászháztól már láttuk Tusnádfürdőt a völgyben, és felrémlett Hargitafürdőre való érkezésünk térdfájós pillanata, és mindent megadtunk volna, hogy a leejtő emelkedővé változzon. 

A csapat elfáradt. Türelmünk elszállt. Enikőt nem lehetett megállítani, székely káposzta látomása volt, és már csak az lebeget a szeme előtt. Anikó két bottal küzdött az iszapban, és nem tudta eldönteni melyik térdét használja ( a jobbat vagy a jobbat), miközben Orsi hátulról dirigálta: - Fuss Anikó, fuss! Úgy könnyebb! ( mint kiderült, a laza rugózás technikát ajánlgatta jóhiszeműen a meredek útra)Hát persze, hogy se Anikó, se más nem tudott már futni, és a csiga is „huss” lett. Én meg kiakadtam Orsin, és kértem, hogy fusson Ő, minket meg hagyjon békén, éppen elég bajunk van.

És még az út is járhatatlan volt. Fent a kidőlt fák állták utunkat. Medve törte ösvényeken lehetett csak átbújni, de a hátizsákokkal ez nagyon nehéz volt. Aztán megjelent az „ember”. A fakitermelés esztelen, őrült és környezet romboló nyomain kellett átküzdeni magunkat. Az ösvényt széttúrták a hatalmas gépek, a víz már nem találta medrét, folyt az úton, bokáig érő sarat hagyva, és a sártengerben elakadt rönkök akadály pályaként szórakoztattak minket.

De leértünk! Megcsináltuk! Pontosan nem tudjuk, de körülbelül 72 kilométert gyalogoltunk 4 nap alatt. Büszkén és fáradtan pózoltunk Tusnádfürdőre érkezésünkkor. Nagyszerű érzés volt.

Nagyon hálásak vagyunk Istvánnak és Bettinek a türelmükért. Nem lehetett könnyű elviselni négy emancipált, öntudatos nőt. Igaz, István megdicsért minket a 4 napos teljesítményünk miatt – és ezért már érdemes volt küzdeni! Én nagyon örülök, hogy mindenkinek sikerült, és ez a kis kóstoló Erdélyből sok jó ötletet és lelkesedét ad a további túrákhoz.

Isten áldjon Mindenkit!

Petrovszki Ági

Retyezát túra 2o11

Fotóalbum: http://www.facebook.com/media/set/?set=a.183629098373611.46503.100001795675834&type=1

Istenszéki takarító-túra

Az EKE Marosvásárhelyi Osztálya július 9-én, szombaton szervezi az idei takarítótúráját az Istenszékére.

Túra közben a Bisztra-patak és a Galonya-patak völgyéből felvezető túraösvényeket, a dédabisztrai gerincösvényt és Istenszéke tisztásait fogjuk megtisztítani a szeméttől.

Az akció célja nem csak az Istenszéke megtisztítása a felelőtlenül eldobált szeméttől, hanem a kirándulók figyelmét is fel szeretnénk hívni arra, hogy ne hagyjanak semmiféle szemetet maguk után, hanem vigyék le a hegyről, mert csak így láthatjuk máskor is érintetlennek és szépnek a természetet kedvenc kirándulóhelyeinken.

Indulás 7:30-kor a marosszentgyörgyi Lukoil benzinkúttól személyautókkal.
Az autók jobb kihasználása érdekében a bejelentkezés kötelező emailen: dlacimv@yahoo.com vagy a 0742-132911-es telefonszámon.

Az idei takarítási akciót a Dockyard Islands Kft (a Columbia Sportwear romániai forgalmazója) és a PC House támogatja.

GORE-TEX cipők ápolása és kezelése: Granger's GORE-TEX bakancs impregnáló

GORE-TEX bélésű bőr, nubuk, hasított bőr és textil lábbelik fluorkémiai impregnálószere.
A GORE-TEX bakancs impregnáló kitűnő szennyeződés- és vízlepergető kezelés a GORE-TEX bélésű lábbelik számára. Újraéleszti ezen lábbelik vízálló képességét és a lélegző tulajdonság gyengítése nélkül csökkenti a nedvesség beszívását. A GORE-TEX bakancs impregnáló anélkül kezeli a cipőt, hogy filmréteg képződne (mely jelentősen megváltoztatja a bakancs megjelenését és lélegző tulajdonságát).

- Különlegesen magas fokú vízhatlanságot biztosít.
- Növeli minden nubuk, hasított bőr és textil lábbeli élettartamát és teljesítményét.
- Nem befolyásolja a nubuk és a hasított bőr külső megjelenését.
- Nem károsítja a lélegzést.
- Ellenáll a szennyeződéseknek.

A gleccserolvadás pusztító áradásokkal járhat

Kevés kivételtől eltekintve világszerte olvadnak a gleccserek. Az olvadásnak pedig nemcsak globális, hanem konkrét és veszedelmes helyi következményei is lehetnek – derül ki egy osztrák kutatásból.

Egyrészt az elolvadt jégtömegekből a gleccser egykori nyelvének helyén tavak keletkeznek, amelyek a későbbiekben kiléphetnek medrükből, és hatalmas árhullámokat okozhatnak – közölte Hermann Häusler, a Bécsi Egyetem kutatója a Der Standard című osztrák lap internetes kiadása szerint (www.derstandard.at). Ez esetben több százezer köbméter víz zúdulhat hirtelen a völgybe. Egy ilyen óriási árhullám mindent elpusztítana, ami az útjába kerül.

Másrészt a gleccser visszahúzódását követően a hegyoldalak is instabillá válnak, megnő a földcsuszamlás veszélye, például földrengés esetén. A kutatók szerint az efféle katasztrófák minden évben emberéleteket követelnek.


Häusler egy európai és közép-ázsiai gleccserek kockázati potenciálját felmérő európai uniós projektet irányít, amely során kollégáival az éghajlatváltozás következményeit elemzik az osztrák Alpok, a svéd Lappföld és Kirgizisztán (Tien-san hegység) gleccsereire nézve. Az efféle katasztrófákat hatékonyabb előrejelzési modellekkel és az azokhoz alkalmazkodó földhasználati tervekkel szeretnék megelőzni.

A kutatók a Tien-san hegységben a leghosszabb magashegységi gleccsert, a 80 kilométer hosszú Inilcseket tanulmányozzák. Itt egy sajátos helyzet állt elő, ugyanis ugyanazon a hosszúsági és szélességi fokon az általánosságban visszahúzódó gleccser egy része még mindig aktívan terjeszkedik. Ezen kívül az Inilcsek északi és déli része között rendszeresen keletkezik egy tó, amely alig ismert okokból kifolyólag szinte évente kilép medréből.

A magashegységi gleccserek jövőjét illetően Häusler úgy vélekedik, hogy a helyzet csak romlani fog. Ugyanakkor nem osztja néhány kollégája azon nézetét, miszerint ötven év múlva már nem lesznek gleccserek.

MTI